A korábbi évszázad magyar futballjára nem nagyon volt jellemző a létszámhiányos kiállás bármelyik mérkőzésre. Mi sem tettünk volna ilyet, ha…

Scholes eljött, bár ne tette volna. Feleslegesen átutazta a fél várost. Mindezt miért? Néhány játékos úgy gondolta, mi sem természetesebb annál, minthogy a szezon legeslegfontosabb mérkőzésére nem jön el. Pedig így történt. Se szó, se beszéd. Nem jött e-mail, nem jött sms, nem jött semmilyen fajta üzenet, ami azt taglalta volna, hogy nem fogunk tudni kiállni valamelyik meccsre.

Becsületünkre legyen mondva, kiálltunk. Voltunk elegen ahhoz, hogy lesöpörhessük a pályáról a lelkes csillaghegyieket, akiknél voltak ugyan ügyes játékosok, de összességében szerintem mindenképpen többet ér a mi együttesünk. Ez a pályán nem nagyon látszott.

Sajnos megint ott tartunk, hogy „ezek a mai fiatalok…” A mai gyerekek csakis azzal törődnek, hogy jogaik vannak, de kötelezettségeik egyáltalán. Az foglalkoztatja őket, hogy a hajukat megfelelően beállítsák, miközben fogalmuk sincs, mi a feladata egy labdarúgónak. Az igazán jó magyar játékosok forognak a sírjukban. Merthogy ma már nem találni magyar pályákon igazán jó labdakergetőt.

A játékosok a megfelelő taktikai utasításokat sem hajlandóak betartani, de nem is tudják, hogyan kellene. Meccsek előtt hosszú ideig arról szól az értekezlet, hogy mit kellene csinálni, hogyan kellene csinálni. Elvileg mindenki érti, hiszen nem hangzik el olyan dolog, amit ne tudna bárki is felfogni. A pályára lépéskor azonban minden elmúlik.

Nem is tudom elmondani, mekkora örömöt jelentett nekem az a tény hónapokkal korábban, hogy például Boros Ádám, vagy Benkő Gábor eljutott oda, hogy nem tesz fel kérdéseket a meccsek közben, hogy „cserélhetek –e ezzel”, vagy „felmehetek –e csatárnak”, meg effélék. Megértették, hogy ez nem kívánságműsor. Tették a dolgukat, továbbá úgy gondolom, nem is csinálták olyan rosszul, amit kellett.

Mostanra ismét eljutottunk oda, ahova minden évben szoktunk. Jöttek új játékosok, akik közül néhányan beilleszkedtek gyorsan, mások kevésbé gyorsan, de egy csapatként küzdöttünk hétről hétre. Szinte menetrendszerűen jött az a viselkedés, amit az előbb firtattam. Egyes játékosok – akik életükben nem játszottak nagy pályán igazolt játékosként, vagy, ha játszottak is, nem értek el olyan eredményt, hogy komolyabb szinten űzzék eme nemes sportot – minden egyes meccsen kérdéseket tesznek fel, de nem a saját feladatukkal kapcsolatosan, hanem minden másról. „Miért nem csinálhatom ezt”, „miért nem csinálhatom azt”, „itt jobb lennék”, „ott jobb lennék”, stb… Kezdünk átváltozni ovisba.

Eközben persze azon kell idegeskedni, hogy a fél társaság nem tudja időben befizetni a tagdíjat, a kifogások persze érkeznek, jóllehet, a fele sem igaz sokszor a történeteknek. Kicsit belefáradtam. Én, aki a méretes zakók közben is lelkesen járkáltam a pálya szélén fel s alá, igyekezve néhány segítő szándékú bekiabálással előrébb lendíteni a csapatot. Én, akit sosem érdekelt az eredmény, bár igazán boldog tudtam lenni, ha jött egy-egy győzelem. Hová jutottunk?!

20 évvel ezelőtt egy budapesti ifjúsági csapat megszűnt, mert a klub vezetése úgy találta, hogy az aktuális játékosok nem érdemlik meg, hogy felhúzzák a csapat mezét. Sem viselkedésük, sem hozzáállásuk nem volt minimális szinten. Mi sosem mertünk kifogásokkal előhozakodni. Feladatunk volt. Kötelességünk volt. Jogaink nem voltak. Vagyis voltak, de nem törődtünk velük. Szerettünk focizni. Megtiszteltetésnek vettük, hogy felhúzhatjuk az adott egyesület mezét. Sokan focizni sem tudtak, de kitették a lelküket a pályára. Olyan csapattal végeztünk bronz érmes helyen a 16 csapatos budapesti bajnokságban, ahol Szalámi és Rákóczi Zoli is közepes minőségek lettek volna. Olyan csapattal meneteltünk 10 győzelmen keresztül zsinórban, amelyben nem léptek pályára Benkő Gabi, Boros Ádi, Király Patrick, Radianov Feri, Rózsa Dávid, Mándoky Olivér, meg hasonló kaliberű ifjak. Mégis sikerült. Nem a hajunk volt a legfontosabb, nem az öltözködésünkre kellett nagyon figyelni, sokkal inkább arra, hogy foci cipőnk minden meccsen tiszta legyen, mert minden találkozó egy ünnep volt számunkra.

Azok a régi szép idők elmúltak. Az ocsmány beszédű fiatalokból többen vannak manapság, ma már divatból játszanak a legtöbben, nem a játék öröme a lényeg.

A Csillaghegyi MTE idejött és gurított nekünk egy adagot. Az első félidőben úgy ünnepeltünk, mintha világbajnokságot nyertünk volna, holott még hátra volt 50 perc nagyjából. Aztán a fordulás után rájöhettünk, mire igyekeztem felkészíteni a gárdát. 2-2-es félidő után ugyanis simán kikaptunk legalább 4 góllal, pedig meglátásom szerint egyénileg sokkal jobb állománya van a mi együttesünknek, mint az övéknek. Ez ma nem számított.

90 perc alatt számos alkalommal voltunk teljesen tiszta ziccerben, rutinos góllövők sem tudtak betalálni, holott bizonyos szituációkat játszi könnyedséggel kellett volna megoldani. Az első félidőben nekünk kellett volna vezetnünk 4-0-ra, ehelyett 0-2 volt a huszadik percben. Bár gyorsan kiegyenlítettünk, illetve voltak még óriási lehetőségek, nem tudtuk kihasználni egyiket sem. Arcunk persze volt elég nagy, mintha legalábbis megírták volna a nagy könyvben, hogy a meccset mi nyerjük hat góllal.

Aztán a második félidőben jöttek a gondok. Néhány játékos elkóborolt a posztjáról, ahol nem volt kedve játszani; egyik-másik talán fejben már egy másik klubban járt, mert bizony ezekkel a vereségekkel közösséget már nem lehet vállalni. Az asztalra nem sokat tett le a társulat, de felháborodás az volt. Csak mondom, nem kötelező itt játszani! Aki nem tudja építeni a közösségünket, aki nem értékeli az erőfeszítéseket, az veheti a sátorfáját. Akinek nem inge, nem veszi magára. Akinek pedig inge, többet le se vegye…

Köszönöm azoknak, akik megfeszülnek a csapatért. Ők jelenthetik a jövőt. Neveket szándékosan nem mondok. A pályán mindenesetre minden egyes játékosnak úgy kellene küzdenie, mint Benkő Gabinak; ha majd ezt viszontlátom a gyepen valamelyik meccsen, akkor tudhatjuk majd, hogy egyről a kettőre léptünk.

Nem a 7-3-as vereséggel volt a bajom. Dehogyis. Aki ismer, tudja, engem ez nem foglalkoztat. Sokkal inkább az, ahogyan kikaptunk. A lehajtott fejek, a nemtörődöm hozzállás, valóságosan hárommal kevesebben voltunk a pályán. Akik kihagyták a giga helyzeteiket, azokat gyötri eléggé a tudat, hogy bizony ez elég kellemetlen. Tudják Ők maguk is, hogy ez kevés volt. Akik hibáztak védekezésben, azok is tudják, hogy ez nagyon kevés volt, sőt, egyenesen szánalmas. Nem fogom ezt külön felhozni. Nagy fiú mindenki, tudja, miről beszélek. A problémák máshol kezdődtek. Néhányan persze el sem tudják képzelni, mit hordok itt össze.

Olyan csapatot szeretnék irányítani a pálya széléről, akiknek a szívük is a helyén van – nem csak a hajuk…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés