Hisz még a spontán gólöröm is kiveszni látszik a focinkból, és nem csak a gólok egyre csekélyebb száma miatt. Az egyik játékos – bár a túlnyomó többség esetében már a puszta szóhasználat is erős túlzás – dacos ostobasággal lerántja magáról a mezét, pedig pontosan tudja, hogy ezért sárga lap jár, a másik szájára tett ujjával csendre inti az ellenfél szurkolóit, miközben a stadionok nagy részében már a légy zümmögését is hallani.

            Hogy a felnőttek, az úgynevezett profik jobbára hangulattalanul teszik a dolgukat, azon már meg sem ütődünk, elfogadtuk – mint fentebb említettük –, rég nem játékosok ők, hanem zord munkavállalók; de, hogy némely és nem kevés utánpótlás-mérkőzésen is azt látni, hogy az egyik oldalvonal mellett a céklavörös fejű edző üvölt, átellenben a lila ködben fuldokló szülő teszi ezt, a megzavarodott gyerek pedig elkeseredésében az élő fába is belerúg, az már sok(k).

            Szerencsére azonban akadnak kivételek. Vannak még srácok, akik azért járnak edzeni, focizni, mert szeretik a játékot, a klubjukat és egymást. Urambocsá, még az ellenfeleiket is. Mint az AC Villám fantázianevű együttes, amely egy év végi, debreceni kispályás tornán vett részt, a 2001-es korosztályban. A magyar foci rögvalóságában élők számára már az is szilveszteri tréfának tűnhet, hogy a csapatot a Ferencváros és az MTK négy-négy fiatalja alkotta. Hát még, ha hozzátesszük, hogy a fiúk edző, taktika és házirend nélkül vágtak neki az útnak, csupán a szüleiket és lelkesedésüket vitték magukkal. A harmadik és negyedik csoportmeccsük közti időben a debreceni Aquaticumban lubickoltak, ám így is elsőként jutottak a másnapi elődöntőbe. Azt a derbit ugyan a Lokival szemben elveszítették, de a karácsonyi vásárban forró csokival, kenyérlángossal készülődtek a bronzcsatára, amelyet meg is nyertek. Egyetlen kapussal és két mezőnycserével, előre rögzített időközönként  váltva egymást, postok és szakmai utasítások nélkül, többek között fegyelmezett ukrán és szerb vetélytársakat verve érték el a harmadik helyet. Huszonhat gólt rúgtak és ötöt kaptak, a narancssárga egyenmezhez a fradisták zöld, az MTK-sok kék gatyát húztak.

            Öltözetük a klubhovatartozás mellett azt is jelezte, hogy úgy fociztak, mint hajdan, a daliás magyar futballidők gyerkőcei a grundon. Eredménykényszer – legalábbis kívülről jövő nyomás – nélkül, nem máris csapatgépezetbe kényszerítve, alig túl a tíz esztendőn, hanem szabadon, önfeledten, egyéniségként. Azzal az érzelmi töltettel, ahogyan egykor Puskásék, Alberték, majd még Törőcsikék generációja megtanult futballozni, és ahogyan az utánuk következőknek erre már esélyük sem volt.

            Pedig így is lehet. Sőt, az ő korukban talán még csak így lenne szabad.”

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés